A trükkös képhamisítás

A nevem Káhán Albert. 1812-ben születtem Debrecenben, és 1830-ban lettem a SZIVI, a Szellemek Internacionális Védelmi Irodájának felügyelője. Még ma is élek, mert 1833-ban egy paranormális eset felderítése közben baleset ért, ami miatt csak tíz évente öregszem egy évet. Most 41 éves vagyok az Önök számításai szerint. Egy idő után otthagytam a SZIVI-t és magánnyomozó lettem. De a kapcsolatot azóta is tartjuk, kölcsönösen segítjük egymást. A Game of Cityvel egy városligeti nyomozás kapcsán ismerkedtem meg, és azóta is nagy tisztelőjük vagyok, ezért eleget tettem a felkérésüknek, hogy időnként elmeséljek Önöknek egy-egy esetet a megbízásaim közül. Remélem élvezni fogják a régmúlt bűnügyeit és rejtélyeit, melyek itt-ott meg is jelentek a sajtóban. Az újságcikkek azonban ritkán fedik fel a teljes valóságot, így én kiegészítem a hézagokat.

Az 1920-as években éppen Amerikában éltem, New Yorkban. Egy esős délelőtt az irodámat felkereste egy dúsgazdag férfi, hogy megbízást adjon egy csalás felgöngyölítésére.

A dollármilliomos egy Rembrandt kép boldog tulajdonosa lett, de sajnos az üzlet nyélbeütése után a képről kiderült, hogy az hamisítvány. Bosszúra szomjazott, és mivel hallott az egyedi módszereimről, inkább hozzám fordult, mint a hivatalos szervekhez.

Az esetről A Magyar Detektív is írt 1927-ben.

Tudtam, hogy a képek hamisítására milyen ravasz módszereik vannak a csalás mestereinek. A vásznat dohánylében áztatják, majd bevonják egy vékony réteg ragasztóval, és erre finom szemcséjű, bútorokon megült port szórnak. A keretet piszkos színűre pácolják, rövid időre  trágyagödörbe ássák, majd sörétes puskával egy kicsit kilyuggatják, hogy azt a látszatot keltsék, a szú megrágta.

Ezután jön a festés aprólékos munkája, és ha sikerült a pontos másolatot elkészíteni, akkor tejjel átmossák, és szitált hamut szórnak rá, majd enyhén meleg kemencében szárítják egy ideig, hogy megrepedezzen. Ezután még jöhet pár nap egy penészes, dohos pincében, és kész is van egy tökéletes, több száz éves festmény.

Így készült az említett Rembrandt hamisítvány is, majd az elkészült műalkotás egy jól megszervezett szélhámosság során jutott el New Yorkba.

A nyomozásom feltárta a csalás minden részletét. Az első lépés az volt, hogy a tökéletesre sikerült Rembrandt szignót temperával átfestették a következő szöveggel: Rembrandt után másolta X. Y. Ezután egy new yorki képkereskedőhöz szállították, és a vámkezelőknek egy névtelen bejelentés azt súgta, hogy ismeretlenek nagy értékű képet akarnak becsempészni, ócska másolatnak feltűntetve.

A vámhoz ezért egy restaurátort hívtak, aki könnyedén lemosta a tempera-réteget, ami alól felsejlett Rembrandt kéznyoma. A kereskedőt – aki szintén beépített ember volt – a kép értékéhez képest alacsony összegre megbüntették, majd a csalók ügyesen elhelyezték a hírt a sajtóban. A szenzá­cióra éhes, lepedőnagyságú ame­rikai lapok harsogó címekkel jelen­tették meg másnap a vám­csalás minden részletét. Futótűz­ként terjedt el az eset híre, és mivel hivatalos bizonyíték is volt a vámügyőrség részéről, hogy egy eredeti Rembrandtról van szó, a mű­kereskedő boltját valóságos ostrom alá fogták a művészetet kedvelő dol­lárkirályok.

Az eladással sietni kellett, nehogy Európában hírét vegyék az esetnek, hiszen akkor rögtön kiderült volna a csalás. Az ügyfelemet elvakította a németalföldi művész neve, és jókora összeget letett azért, hogy az övé lehessen a kép.

Amikor kiderült a csalás, nem is a pénz számított neki, hanem az önbecsülésén esett csorba, ezért akart bosszút állni. Amikor az ügy végére jártam, és kiderítettem a szélhámosság minden részletét, megegyezésünk szerint a tettesek eltöltöttek egy-egy éjszakát a kedvenc szellemeim társaságában. Nem tudom pontosan, mi történt ezeken az éjjeleken, de az biztos, hogy a csalók a jövőben felhagytak a képhamisítással.

Forrás: A Magyar Detektív, 1927.09.01.